Második fejezet

 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

 

Weithland

 

 

 

 

Adam, egy hosszú séta után elérkezett ahová akart: Weithland, a kis falu ott volt előtte. Egy kicsit csak szemlélte a falut, majd a legközelebbi ház felé vette az irányt. Most egyenlőre enni és innivalóra volt szüksége, aztán majd keres egy biztonságos helyet. Nem a legközelebbi házban akart elbújni, mivel egyértelmű volt, hogy a gonosz legelőször ott keresné. Adam a ház ajtajához lépett, majd felemelte a kezét, mire az ajtó nyomban kinyílt. Belépett, s bezárta maga mögött a kopott, fehér ajtót. Egy rozoga ház képe fogadta őt. A falról valahol már lejött a fehér festék, s a falon volt néhány kép. Egyik-másik törött vagy éppen ferdén lógott. Az egyiken egy hároméves körüli kislány volt; egy másikon pedig egy igen öreg, ősz hajú ember és mellette egy tizenéves szőke lány és fiú; egy harmadikon pedig egy asszony, aki igen ráncos volt. Haja ősz volt, s nagyon öreg; a következőnek éppen, hogy csak a fele látszott – a másik fele letört –, s azon egy fél emberi fej, hosszú barna hajjal, és hozzá a teste egyik fele. Ennyi látszódott belőle. A padló nem látszódott ki a sok kosztól és kacatoktól. Adam megpillantott a földön egy régi órát. De volt ott újság is, nem is egy, még egy műfogsor is – hogy csak néhányat említsek.

   Ahogy Adam tett egy lépést beljebb, egy öregember botorkált elé. Az az ember volt az, akit a képen látott: ősz haj, ráncok és ugyanaz az unalmas ruha.

- Ki vagy? – kérdezte rekedten. – Csak nem az egyik unokám? – Az öregember meghökkenve nézett Adamre. A fiú egy fél percig farkas szemet nézett az idős férfival, majd zavarodottan ezt mondta.

- Öhm… Nem, én csak… - nem tudta mit mondjon. – Az unokája barátja vagyok. – csúszott ki a száján. Az öregember végigmérte Adamet, majd a szemébe nézett és így szólt az ember.

- Oh… Örülök, hogy látlak Abdul! – mosolygott az ember.

- De hisz még a nevemet sem mondtam. – méltatlankodott Adam.

- Oh… bocsáss meg Albert! – mondta a férfi, és még mindig mosolygott. Adam próbált olyan arcot vágni, ami nem tükrözi azt, hogy: milyen bolond ez az ember?!

- De még a nevemet sem mondtam! – ismételte dühösen Adam.

- Oh… Akkor mond kedves fiam… mond… - hangzott a vidám felelet az öregember felől.

Adam nem akarta megmondani a saját nevét, nehogy véletlenül kikotyoghassa valakinek, hogy itt van. Végül így szólt: Felix… Felix Cook.

- Oh… nagyon örülök Felix! – mosolygott az ember, s felemelte jobbját. Adam habozott, majd kezet rázott.

   Tízpercnyi könyörgés után az embernek sikerült beinvitálnia a vendégét a nappaliba, ami szinte ugyanúgy nézett, ki mint az előszoba. Kiderült, hogy az öreget Rob Gilbertnek hívják, s hosszú beszámolót tartott az unokáiról. Épp egy képes albumot mutogatott Adamnek – amitől a fiú cseppet sem volt elragadtatva.

- Ő itt Lela unokám! – magyarázta Rob Adamnek, s egy szőkehajú lányra mutatott. Arra, akit nemrég egy képen látott a falon. – Oh… ő pedig Susy… Imádta a babákat – mesélte Rob, s közben néha könnybe lábadt a szeme.

- Ó és itt van Jake is… igazi bajkeverő! – nevetett Rob, s lapozott egyet az albumban. Adam nem szólt egy szót sem. Szótlanul hallgatta Rob családjában lévő emberek nevét és róluk néhány mondatot. – És a kis Pansy… Jaj… még mindig emlékszem, hogy sírt a cukor út-

án. No de szépen felnőtt. És meg mindig cukorfüggő volt. – nevetett egyet Rob Gilbert.

   Mikor Rob végig lapozta az albumot – Adam nagy megkönnyebbülésére – elment a konyhába, s amikor visszajött egy tál süti volt a kezében és két pohár tea. – amit igen nehezen tudott az asztalig elhurcolni. De mikor letette így szólt: Szolgáld ki magad Felix!

- Öhm… Éppen menni akartam, s már állt is volna fel, de Rob visszanyomta a kanapéra.

- Csak kóstold meg! – mondta Rob.

- De…

- Én nem nagyon akarnék a miniszter barátjával veszekedni! – mondta Rob, s a végén jót nevetett. Adam elgondolkodott a hallottakon: „Én nem nagyon akarnék a miniszter barátjával veszekedni!” Szóval a miniszter barátja ez az öreg? Vagy csak viccelt. Adam szerint az utóbbi volt az igaz, de azért rákérdezett.

- Ön a miniszter barátja?

- Oh… hát igen. – kezdett bele mosolygós magyarázatába. – Tudod én már akkor ismertem, amikor még miniszter sem volt. Gyerek kora ismerem Carlt! No de kóstold meg a süteményt! Én magam készítettem! – Adam megfogott egy sütit, s beleharapott: az olyan kemény volt, hogy nem tudta elharapni. Rob „hogy ízlik?” kifejezéssel nézett a fiúra, aki csak mosolyogva bólogatott. Amikor Rob nem figyelt, Adam gyorsan a teába nyomta a kőkemény barna süteményt – s Adam megkönnyebbült, hogy nem kínálta meg Rob további süteményekkel.

- Egyébként melyik unokám barátja vagy? – kérdezte Rob, s beleszürcsölt teájába. Adam most jött rá, hogy figyelnie kellett volna, amikor az ember az unokáit mutatja be.

- Öhm… merre van a mosdó? – váltott témát Adam.

- A folyosón jobb felől az első ajtó! – felelt Rob, aki gyanakvóan nézett Adamre, aki gyorsan elsietett a mosdóba. Elért a jobb kéz felőli első ajtóhoz, de bal oldalt egy szobát vett észre, aminek félig nyitva volt az ajtaja, s a falon nevek és hozzá egy-egy rajz volt. Adam vetett egy pillantást Robra, aki éppen az ingje gombjával babrált. Adam óvatosan belépett a szobába, s odalépett a falhoz. Pár percig csak nézte, majd megtalálta Rob nevét, ami görbe arany betűkkel díszelgett a fekete falon: Rob Osvaldo Gilbert E név mellett egy női név volt: Abby Jane Lewis Ez egy igen öregasszony volt, s nagyon ráncos. Rob neve fölött két görbe név foglalt helyet. Aaron Roy Gilbert és Helen Gennie Horan. A képen egy idős férfi és asszony képe volt. Adam gondolta, hogy Abby Jane Lewis Rob felesége lehet, Aaron Roy Gilbert és Helen Gennie Horan pedig a szülei. Rob neve mellett szintúgy arany, görbe betűkkel ez volt felírva: Cameron Gilbert. Cameron Gilbert neve fölött egy majdnem ugyanolyan varázsló volt, mint Rob Gilbert. Bizonyára ő Rob testvére – állapította meg Adam. Rob és Abby neve alatt egy nő név volt: Olivia Gilbert. Bizonyára Olivia Rob és Abby lánya. Olivia mellet ez a férfinév állt: Bradley Amos Peterson. Az utóbbi két név alatt meglepően sok név állt, s felettük lányok és fiúk képei: Lela Gilbert, Susy Gilbert, Jake Gilbert, Pansy Gilbert, Brain Gilbert és Molly Gilbert. Ők voltak Rob lányának a gyerekei. – közölte saját magával Adam.

A fiú pár percig nézte a Gilbert családfát, majd egy név, ismerős lett neki. Bill Elvis Rickman

Nem tudta honnan ismerős neki ez a név, de már hallott róla. Adamet csak ez a kérdés foglalkoztatta: Vajon ki lehet az a Bill Rickman?

   Már nem volt több ideje gondolkodni, mert ekkor megjelent a rozoga ajtóban Rob Gilbert.

- Öhm… Bocsánat. Én csak… megláttam ezt… és… - hadarta Adam.

- Nem kell bocsánatot kérned! – vágott bele Rob Adam szavába – Nem csináltál semmi rosszat!

- Elnézést. De ki az a Rickman… Bill Rickman…? – kérdezte Adam, s a falra bökött, ahol aranyló betűkkel ott állt, hogy Bill Elvis Rickman.

- Bill Elvis Rickman? – kérdezett vissza Rob.

- Igen, ő. Már hallottam róla. Nem tudom honnan, de már hallottam Rickmanről. Ön bizonyára tudja ki ő! – mondta Adam.

- Nos, igen jól gondolod. Ismerem. Bill és a lányom barátok voltak, és megkérte, hogy legyen ő a gyerekeinek a keresztapja. – magyarázta Rob.

- Értem. És híres ember? – érdeklődött Adam.

- Nem, nem volt az. De nem értem ezt miért kérdezed. – értetlenkedett Rob Gilbert.

- Csak azért uram, mert… - kezdett bele mondókájába Adam, de Rob félbeszakította.

- Hívj csak Robnak!

- Csak azért kérdezem Rob, mert már hallottam róla valamikor. A szüleim meséltek róla. – Adamnek nehezére esett a szüleiről beszélnie, azok után, ahogy el kellett válniuk egymástól.

- Nem tudom honnan hallottál róla… Várj csak! – kapott észbe Rob. – Egyszer megpályázta a miniszteri állást. – Most már Adamnek is minden világos volt. Igen. Erről beszéltek neki a szülei.

- Hát persze. Igen, már megvan.

- De miért kérdezed? – érdeklődött Rob.

- Hm… há’ csak úgy… Nem t’om. Ismerős név volt. – és ezzel nem is hazudott Adam.

- Értem.

   Az elkövetkező egy órában Rob további süteménnyel bombázta Adamet, s természetesen Adam azt válaszolta rá, hogy nem kívánja a sütit. Rob végül feladta, s nem kínálgatta Adamet további sütikkel. Adam tovább kérdezősködött a bizonyos Bill Elves Rickmanről, s most ezt kérdezte:

- Miért akart miniszter lenni?

- Hát tudod… Mindig hatalomra vágyott. Ezért megpróbálkozott azzal, hogy miniszter lesz, mivel az akkori miniszter valahogyan meghalt. Nem tudni hogyan. De olyan rég volt már ez, hogy lefogadom te még nem is éltél, amikor ez történt. – fogott a magyarázatba Rob.

- Nem lehet, hogy Rickman ölte meg? Éppen azért, hogy legyen esé… - kezdett bele a mondatba Adam, de Rob ismét félbeszakította őt.

- Badarság! Annyira azért ismerem Rickmant, hogy tudom azt, hogy nem gyilkolna! – csattant fel Rob.

- Bocsánat! – kért bocsánatot Adam. Fél percig egyikük sem szólalt meg, majd végül Rob szólalt meg.

- Te bocsáss meg! Megértem. Mindenbe bele kell gondolni… De biztos vagyok benne, hogy ő nem gyilkos. – újabb néma fél perc telt el. Végül most Adam szólalt meg újra.

- És utána mi történt amikor Rickman megpályázta a miniszteri posztot? Nem sikerült neki, igaz? – kérdezte Adam, s már tudta is erre a választ: Nem.

- Ahogy mondod: Nem sikerült neki. – Rob arcán mintha újra feltűnt volna az a mosoly, amit Adam eddig látott. – Jó esélye volt rá pedig, hogy őt válasszák, mint új minisztert. De akkor jött Carl. És őt választották miniszternek. Még a mai napig is ő az. Bill nagyon dühös volt, és elvonult. És ott van a barátja is, Dalton Tonkin. Dalton mindig követte Billt akárhová is ment. Nagyon ügyetlen fiúcska volt. Jaj… téboly… - Rob szünetet tartott, és Adam sem szólalt meg.

Majd végül Adamből kitört a szó: De ha mégis ő öltem meg az akkori minisztert? – Rob felvonta a szemöldökét, egy ideig a tekintetével Adamet fürkészte, majd végül megszólalt.

- Akkor mi van?

- Hát… akkor veszélyes bűnöző. És lehet, hogy az a Tonkin keze is benne van a dologban… - fejezte be Adam.

- Hát… akkor lehetséges, hogy újabb terve van, hogy az ő hatalma alá kerüljön a világ. – Adam felfigyelt Robra, s minden eltűnt körülötte: a fehér (és itt-ott már a festék is lejött róla) fal, a rozoga és régi bútorok, az a borzalmas csokoládés süti és az annál valamivel jobb tea. –

Lehetséges, hogy már megkezdte a tervét. – Adam még mindig az öregembert nézte – Talán már megvannak a további áldozatai is. – Adam még most sem vette le a szemét Robról. – De ez mind csak fantázia! – nevetett Rob, s Adam levette a tekintetét Robról, s szétnézett a szobában: minden ugyanúgy volt, mint amikor berontott a házba.

- Esetleg egy süteményt? – kérdezte ismét Rob.

- Nem, köszönöm! – felelte hidegen Adam. – És mi történt Rickmannel és Oliviával meg a gyerekeivel? Most ő a keresztapja Olivia gyerekeinek?

- Nos, fogjuk rá, Felix, fogjuk rá… - nevetett ismét Rob.

- Miért… miért, „fogjuk rá”? – kérdezte Adam.

- Hát tudod, elvállalta és néha vigyázott a gyerekekre – Bill nem nagy megelégedésére – de aztán elege lett az egészből és nem nagyon látták már őt. Nem igazán rajong a család témáért.

- És mi van Tonkinnal? – kérdezősködött Adam, sejtve, hogy Tonkin keze is benne van a gyilkosságnak – ha éppenséggel az volt, és Rickman tette – ami már akkor történt, amikor ő, Adam még nem is élt.

- Amikor még Bill iskolába járt – tegyük hozzá párbajban kiváló volt – Tonkin szinte csodálta őt – pedig nem volt túl sok mindenből kiváló -, Bill persze nem törődött azzal a „béna semmirekellővel”.

- És, hogy lettek barátok? – kérdezte Adam, gyanakodva.

- Felix, sosem voltak igazán barátok. Bill azt mondta Daltonnak – és ez nagyon aljas húzás volt tőle ezt én is beismerem -, hogy akkor lehet a „barátja”, ha azt csinálja Tonkin amit ő mond. Nem értem Daltont miért csodálta ennyire Rickmant, és belement. Rickman „hírneve”, így romlott az évek során. S mikor az utolsó éve következett – ahogy neked is az fog – már igen mogorva volt, és a teljesítménye is romlott. Abbahagyta a hobbiját, hogy elsősöket röpít az égbe, vagy csali cukrot „ejt el”, mire más azt felveszi, megeszi, és egy időre megbénul a nyelve. Na, szóval ezeket abba hagyta – hál istennek! – nevetett Rob, s tartott egy nagy szünetet, olyan nagyot, hogy inkább már rákérdezett Adam: És utána mi történt? Miután elballagtak.

- Nos, nem nagyon tartotta már a kapcsolatot Rickman és Tonkin. Mondjuk, nem nagyon csodálom. De utána valahogy újra feltűnt Dalton. S ami a legfurcsább, hogy nem Dalton kereste fel Billt, hanem éppen fordítva… - fejezte be a mesét Rob. Adam biztosra vette, hogy amikor Rickman felkereste Tonkint, akkor Rickmannek segítségre volt szüksége az újabb tervéhez, hogy megszerezze a hatalmat. Magát azt a tárgyat, amit a testvérem csinált. – gondolta magában Adam, és már tudta, hogy ki az aki azt a tárgyat keresi: Rickman és Tonkin! De Adam ezt már korábban is sejtette, ahogy Rob mesélt neki.

   „Magát azt a tárgyat, amit a testvérem csinált.” – ez eszébe juttatta Adamnek a szüleit, akiktől el kell menni rengeteg időre, akár évekre, vagy örökre, a halott testvérét, és Rickamt és Tonkint – ők ölték meg Nicket! Hirtelen fékezhetetlen düh támadt Adam szívében, és véletlenül leverte a csészét, és a benne lévő teát – meg a sütit, amit Adam csempészett bele.

- B-bocsánat! – dadogta Adam, felállt, s olyan vadul hajolt le a törött csészéért, hogy közben a ruhájába akadt Rob csészéje is, s az is követte a társát a földre. – Öö… elnézést!

Mikor Adam a kuka felé vitte a csészemaradványokat, egy szilánk megvágta a kezét, amire Adam feljajdult. Mikor visszatért Rob aggódóan nézett rá – mivel Adam úgy nézett a szőnyegen lévő teafoltra mintha az ölte volna meg a testvérét.

- Felix, inkább ülj le! – szólalt meg Rob, s mintha attól félt volna, hogy Adam a torkánál megfogja, majd kihajítja a világűrbe, hozzátette: Légy szíves! – Adam engedelmeskedett.

- Elnézést csak valami az eszembe jutott! – sóhajtott Adam, s próbált megnyugodni. Fejében még mindig Rickmant és Tonkint látta, ahogy gonoszul rávigyorognak rá, Adamre. Arra tért magához, hogy szörnyen éhes volt. Nem húzta tovább az időt, felállt, s így szólt.

- Köszönöm a vendéglátást Rob, de mennem kell! – mondta Adam – nem mintha eleve ide akart volna jönni, de belátta, hogy érdemes volt betévedni ide.

- Rendben Felix, rendben! – szólt Rob. – Majd még nézz be valamikor! – Adam csak bólintott, s az ajtóhoz lépett. Rob is odabotorkált az ajtó elé, majd búcsúzóul felemelte e jobbját, mire Adam kezet rázott vele, majd kilépett az ajtón…

 

 

 

*

 

 

Adam elballagott jó pár ház mellett, mire egy erdőhöz – jobban mondva hatalmas nagy bozóthoz – ért. Oda akart bemenni, s elrejtőzni, amíg nem talál jobb helyet. De valaki az útját állta. Egy magas, hosszú feketehajú férfi. Arcán kaján vigyor terült szét. Adam rögtön felismerte a személyt.

- Rickman! – mondta.

- Oh… nem is tudtam, hogy ilyen híres vagyok manapság, Jones! De ha még nem is, hamarosan az leszek! – nevetett fel Rickman, s nevetése még sokáig visszhangzott.

- Ha azt hiszi... hogy segítek magának… akkor nagyot téved! – ordította Adam, s úgy lihegett mintha kilométereket futott volna.

- Ejnye, ejnye… bejnye… - mondta halkan Rickman, de szavait Adam tisztán hallotta. – Nem szeretem, ha valaki ennyire nem együtt működő… - újabb gonosz kacaj.

- Ne higgye, hogy bármikor is segíteni fogok magának! Ahogy mondja: nem vagyok együttműködő. Magával! – tombolta Adam, de a következőt már halkabban mondta. – Maga ölte meg Nicket… - Adam már nem tudta megfékezni dühét, felemelte a kezét és előrenyújtotta. Egy másodperc múlva ezüstös fénygolyó röppent Rickman felé, de a férfi ügyes volt, és egy szökkenéssel kikerülte a varázs-golyót. Ugyanez ismétlődött még egyszer.

- Nincs esélyed ellenem, Jones! – mondta színpadiasan Rickman. – Vesztettél!

- Téved! – ordította Adam, s újabb gömb repült Rickman felé – immár piros -, de a férfi ezt már nem hagyta. Amint a piros gömb Rickman közelébe került, kinyújtotta a karját, s a gömb megállt Rickman keze előtt. Mintha csak röplabdázna, a golyót ellöki egyenesen Adam felé. Adam megpróbált kitérni saját varázslata elől, de késő volt. A varázslat elrepítette, s addig nem állt meg, míg bele nem ütközött egy fába. Adam majd összecsuklott a fájdalomtól. Mikor levegőt vett fájdalom hasított a hátába és az oldalába – s ugyanez történt mikor tette egy lépést. Rickman látta, hogy megsérült Adam, de nyomatékül a levegőbe ütött, – mintha egy láthatatlan labdát ütött volna el maga elől – és se szó, se hang, se szín, Adam a földre roskadt.

Úgy feküdt a földön, mintha az ágyában lenne. A feje éppen egy ház kertje felé irányult, s látta a szép, piros tulipánokat, a lila ibolyát, a sárga rózsát és az elhervadt virágot – amit Adam nem tudott, hogy milyen virág lehetett. A fiú próbált felállni, de a hátába belehasított a fájdalom, s visszaroskadt a földre.

- Még mindig azt mondod, hogy nem én nyertem? – kérdezte Rickman, s Adam felé fordult. Látva a fiú arcát, ami fájdalmat tükrözött, elnevette magát. Adam már szólt is volna, de egy hang nem jött ki a száján.

- Legyőztelek! – folytatta Rickman. – s tegyük hozzá nagyon könnyű volt. Adam! Ha segítesz nekem, akkor együtt uralhatnánk a világot! Mondd el nekem Adam, hogyan kell használni?

- Nem tudom m-miről beszél! – suttogta Adam, mert csak ennyire volt képes.

- Dehogynem, tudod Adam, tudod! – csattant fel Rickman – Arról beszélek, amit a testvéred készített azon az estén! Nálam van! – Rickman közelebb lépett a földön heverő Adam felé.

- Nem segítek magának!

- De Adam, fogsz! – Rickman felemelte a kezét, s az ujjai hegyéből villámok törtek ki – amik Adamet vették célba. Adam ordított a fájdalomtól – s az ordítás is fájt neki. Adam a földön rázkódott. Nem bírta tovább. De egyszer csak abba hagyta Rickman a villámszórást. Adam ruhája füstölt. Rickman tekintete Adam falfehér arcát vette célba, majd megszólalt a férfi:

- Na, Adam, nem gondoltad meg magadat? – nevetett Rickman. Adam még most sem bírt mozdulni a fájdalomtól. Tudta, hogy nincs kiút. Itt a vége. Nem tud elmenekülni. Felállni sem tud.

- Mire vársz?! Beszélj! – förmedt rá Rickman Adamre. Annyira dühös lett, hogy varázslattal kidöntött egy fát, ami majdhogynem ráesett egy házra. Majd előrenyújtotta a kezét, s ahogy feljebb emelte, Adam is annál magasabban lebegett a levegőben. Rickman most ökölbe szorította a kezét, mire Adam fuldokolni kezdett. Eközben Adam egyre magasabbra emelkedett a talajtól, majd végül lepottyant a talajra.

- Nem segítek magának! – mondta halkan Adam. Néhány másodperc múlva Adamet ismét villámok sújtották. A fiú úgy érezte menten meghal. De a kínzó másodszor is eltűnt. Adam ruhája füstölt az áramtól, s az arcán is látszódott annak nyoma. Egyszer csak talpra szökkent – s Adam győzködte magát, hogy nem önszántából állt fel -, s észrevette, hogy egy férfi csinálta ezt. Egy magas férfi, akinek kissé hosszú fekete haja volt. Nem tudta ki ő. Adam nem tudta felfogni, hogy mi történik vele. Azt sem tudta már, hogy hol van. A férfi felemelte a talajtól – varázslattal -. Adam nem tudta mi történik vele. Félig ájultan lógott a levegőben, mit sem tudva arról, hogy mi történik. Néhány másodperc múltán, a lába ismét a földre ereszkedett, de már nem esett össze - mivel Rickman nem engedte, hogy összeessen. De alig öt másodper múlva, úgy érezte mintha kiszaladt volna a lába alól a talaj, s hátrahőkölt, majd megint megállt alatta a föld. Újabb lökés, de az már odébb repítette a fiút, s megbotlott saját lábában, így jó esést produkált.

- Segíteni fogsz nekem, megértetted?

- Nem. – préselte ki fogai között Adam, s már ez is olyan tett volt az ő állapotában, mintha megmászott volna egy több kilométeres kötelet.

- Dehogynem, segíteni fogsz! Különben… - fenyegetőzött Rickman, de Adam összeszedte magát, s így szólt:

- Különben? Talán ugyanúgy megöl, mint a testvéremet… ennyire képes? – mondta gúnyosan a fiú – Maga nem képes küzdeni az ügyekért… ha valaki nemet mond, maga azt megöli. Mert nem képes többre… Ennyire futja magának… - hirtelen hasító fájdalom nyilalt a mellkasába, s azzal egyszerre hangzott fel Rickman hangja is:

- Ne merészelj… - sziszegte, s közben felemelte a kezét – s Adamnek még mindig fájt a mellkasa, de amint Rickman leeresztette a karját, semmivé foszlott a fájdalom, és csak egy rossz emlék maradt belőle.

- Mit? Megmondani az igazságot…?

- Dugulj el, te…

- Miért…? Azt hiszi magáról, hogy valaki…

- Hallgass – dühödött fel Rickman, s lángolt a tekintete.

- … pedig maga egy szánalmas senki!

- HALLGASS! – tombolta Rickman, s tekintetét belefúrta Adamébe – s szerencse, hogy nem perzselte meg azzal Adam szemét. Nyomatékül pedig – a szemperzselésen kívül – megindított Adam felé – egy igen kicsi, zöld madzagszerű –  varázslatot. Amint beleütközött Adambe, majdhogynem kettétörte csontjait; amint elérte őt a varázslat, olyan érzés áradt szét testében, mintha minden csontját kettétörte volna, s megállította a szívet. Borzalmas volt. A fiú verejtékezett, s mi több, vérzett is. Adam tudta, hogy nem kéne tovább dühítenie Rickmant, s ugyanúgy tudta azt is, hogy nem sok van már hátra neki, ha így folytatja. Irtózatosan fáj a feje – amit többször is bevert már -, a mellkasa – az is szintét többször esett a fájdalom karjai közé - és a végtagjai – amiket mindig bevert ha Rickman éppen odébb röpítette -.

- Na, halljam csak szépen! Mit mondott el a testvéred arról a valamiről? – mondta türelmét vesztve Rickman. Adam nem szólt. Nem mondhatom meg, gondolta magában, Nem mondhatom meg!

- Nem mondott semmit.

- Hazudsz – förmedt rá Adamre.

- Talán… - incselkedett tovább Adam.

- Beszélj! – ordította.

- Majd ha szépen kéri! Nem fogta fel még? Én nem félek magától! – mondta Adam, s ezzel túllőtt a célon – s ezt ő is tudta. Rickman odalépett hozzá, s megfogta a torkánál fogva a fiút, majd a magasba emelte, s ismét elröpítette.

Ilyen Adam Jonesnak lenni, itt és most:

Elvakítja a fájdalom. Az a szörnyű fájdalom; az egyik, amit most él át, amit Rickman művelt vele. A másik, családja hiánya. Hirtelen hatalmas űrt érzett magában. Semmi mást. Ha Rickman nem hagyja abba ezt, gondolta Adam, akkor ő meg fog halni – ahogy előre meg is jósolta azt.

Meg fogsz halni. Közel a vég. – suttogta egy idegen hang a fejében, az elméjében. Nem – nyöszörögte Adam.

Újra találkozhatsz a testvéreddel.

Nee…

Vége lesz mindin kínodnak. Vége lesz… vége…

Adam nem félt a haláltól. De most annyi minden eszébe jutott, amit még nem tett meg. Az iskolában a barátaitól sem tudott elbúcsúzni. Ők most nem élnek át semmilyen kínt, nem tudják, mi közeleg… a vég… Még annyi mindent szeretett volna csinálni az életben…

Majd egy másik világban bármit megtehetsz…

Még ne…

Eljött az idő Adam, segíts nekem… - Egy férfi állt neki háttal…

Ne… kérlek ne…- egy fiú, aki a padlón roskadva könyörög.

Mond el, Adam Jones…

Neeee…- sikolyok.

Meg kell tudnom… Adam…- suttogó hang hatolt az agyába.

Nem... – hangzott a fejében a szó. Nem tudta hol van, nem tudta mit csinál, nem tudta mi történik. Nem volt tudatában azzal, hogy mi van körülötte… hogy még él-e.

Mondd el Nick Jones… - újabb hangok. – Segíts, s megkímélem az életedet és a családodét!

- villanó fények, üvöltések…

Diana… James… gratulálok! Sokat segítettek… - gonosz kacaj, újabb villanások, és sikolyok.

Nee… Ne… kérem ne…

Beszélj Graham… Beszélj! – ordította egy férfi.

É-én N-nem t- tudom!
Ne hazudj! Tudom, ismerted Jonesékat! – a férfi most suttogóra fogta a beszédét. – bemegy egy ajtón… egy fehér ajtón… Ne hazudj… Ne hazudj… hazudj… hazudj…- visszhangzott.

Sarokba szorított férfi, akinek ősz haja volt, és ráncos is volt. Ruhája rongyos… hirtelen feljajdult, s a földre kuporodott… fények, villanások… távolodó ordítás hangjai.

Beszélj!

De nem tudom!

Hazudsz!

Nem… Nem hazudok!

Dehogynem Graham… - újabb ordítás, újabb villanások.

Jones…

Ne… Ne… Nem hazudok…

Elég volt Graham…

Graham végig futott egy sötét folyosón. Benyit egy ajtón, s meglepettség ül ki az arcára, ami most már félelmet is tükrözött. Ki-be húzogatta a közeli szekrény fiókjait, s a be-benézett a szekrényekbe. Újból kicsapódik az ajtó, míg Graham mit sem lát, egy villanás útján összeroskadt, s nem kelt fel többet…

- Hagyd abba, te… - hangzott a dühös kiáltás. Adam nem tudta, hogy honnan jön ez a kiáltás.

Meg kell találnom! – a férfi lázasan kutat fel egy szobát, mindent széjjelgór, és túr, mindent szét is dobál, mígnem haraggal rácsapott egy éjjeliszekrény tetejére, majd semmivé foszlott a férfi.

- Elééég!!

Adam kezdett magához térni – bár nem tudta hová fog kerülni, miközben a képzeleteiben több helyen is járt. Majd szétrobban a feje a fájdalomtól, sajognak a végtagjai, a háta, s oldala.

Ilyen Adam Jonesnak lenni, itt és most.

 

 

*

 

 

 

Kinyitotta szemét. Rickman állt előtte. Vagyis inkább; állt felette. – mivel Adam a földön feküdt. Rickman szeme pirosan izzott.

   Adamnek fájt mindene; keze lába, háta, oldala, mellkasa, feje.

Nem értette mi volt ez az egész. Amit látott.

Belenézett Rickman fejébe.

De az nem lehet, nem is akarta azt tenni. De akkor mi történt?

Erőt vett, magán, s feltápászkodott. Arcát lehorzsolta, s vérzett az orra. Belenézett Rickman izzó szemébe.

- Mit merészeltél, kölyök… - suttogta Rickman, s öklével belevert Adam arcába, és a fiú hátratántorodott. Még jobba vérzett az orra. Aztán hátra repült, s végül földet ért.

Tűzcsóva röppent fölé – tudta, itt a vég, most már ez biztos. Porrá fog égni… De mégsem. A lángcsóva, mikor közelkerült Adamhez, valahogyan visszairányult a támadó felé – Rickman felé. Adam szétnézett. Mi történt? Nem kellett sok idő, megpillantotta Rob Gilbertet vagy tíz méterrel mellette.

- Velem kell beérned Bill! – recsegte Rob, Rickman felé nézve, s közben Bill Rickman eltüntette a felé repülő tüzet – Fuss Adam, fuss! – utolsó mondatát már Adamhez intézte.

Adam meghökkent. Adam? Mikor mondta ki valódi nevét Robnak? De nem sokat törődött vele, felpattant, de otthagyni nem akarta Gilbertet. Rickman ellen.

- Menj már! – csattant fel Rob, Adam felé nézve, de nem volt sok ideje őt bámulni, mert Rickman elindított egy varázslatot Rob felé, de azt ő egy karnyújtással szétrobbantotta. – Tűnt innen, menj!

Adam megindult, de nem tudta hova. Elindult hát az erdő felé. – futott volna, de nem volt annyi energiája és még a lába is fájt. Beért az erdőbe. Bükkfák vették őt körül, s az aljnövényzet – a bükkös erdőkkel ellentétben – elég sűrű volt. Mégpedig azért, mert némelyik fáról sok ág és gally hiányzott.

Hirtelen elsötétült minden. Adam a nagy feketeségben lebegget, majd egyszer csak a lába, kemény betonba csapódott, majd összerogyott.

 

 

 

*

 

Sötét volt. Az ablakokon csak kis fény szűrődött be. – redőny volt mindegyiken. Nem mozdult semmi. Semmi nyoma nem volt annak, hogy valaki a szobában lenne. A padlón lapok hevertek. Az ajtó mellett kis íróasztal foglalt helyet. Azon is voltak bőven lapok és egy kis füzet is. Az asztal szélén volt egy lámpa. A mellett, egy kis gömb alakú valami.

Az ajtóval szemben szekrénysor sorakozott fel. Az egyik félig nyitva volt, de nem látszódott, hogy mi volt benne.

   Léptek zaja hallatszott. Úgy törte meg a szép csendet, mint az ébresztőóra az ember álmait. Kattant a zár, nyílt az ajtó. A fény kigyulladt. A fény megvilágította a szoba minden egyes részét; az asztalt, a szekrényt, a padlót, a falat. Egy férfi lépett be az ajtón, majd bezárta maga mögött a fekete ajtót. Helyet foglalt az íróasztal előtti széken, s arcát karjaiba temette. Fekete haja csillogott a fényben, s mikor felemelte a fejét, az dühöt sugárzott, tekintete pedig lángolt.

Hirtelen felcsendült a hangja:

- Gyere be! – s az ajtó felé fordult. Az résnyire volt nyitva, de nem volt ott senki. Majd végül egy magas személy bukkant fel az ajtóban. Habozott, majd belépett. Ahogy belépett a fény megvilágította a személyt; egy nő volt, fekete kócos haja volt, s fekete szeme. Nem múlhatott el még negyven éves a nő.

- Uram! – lépett a férfi elé.

- Ülj le! – szólt a férfi, s arra a nő helyet foglalt egy barna fotelban. A férfi tenyerébe temette arcát.

- Sikerült? – kérdezősködött a nőszemély. A férfi habozott, majd kipréselte magából: Nem. –

Erre mintha a nő megnémult volna. Nem szólt többet. – Meglépett. De többet nem…

- Hová tűnt? – szólalt meg a nő, most már kissé félénkebben.

- Teleportált. – hangzott a rideg felelet. – Eltűnt.

- Teleportált? – ismételte a nő, s kérdően nézett a férfira.

- Jól hallotta! – emelte fel kissé a hangját a férfi.

Egy percig senki sem mozdult, senki sem beszélt. A csendet csak a szél suhogása törte meg.

- És most hogyan tovább? – csendült a nő hangja.

- Útnak indítom Daltont. – felelte Rickman – Ő megkeresi.

- Biztos, hogy ő teljesíteni tudja a feladatot? – vonta fel szemöldökét a nő.

- Muszáj, hogy sikerüljön neki. – mondta Rickman, s felkacagott, a nő pedig követte a példáját. A nő jól tudta mire célzott Rickman: Ha nem teljesíti a feladatot Dalton, akkor megöli őt.

Csend.

Még több csend.

És még több.

- Nem tudja, hogy hová mehetett? – törte meg a csendet a nő.

- Ha csak tudnám… - mondta Rickman, s lehorgasztotta a fejét.

Újabb néma perc, s most is csak a szél suhogása hallatszott.

- De hogyan meneküld meg?

Csend.

- Ó… hogy hogyan meneküld meg? Azt kérded? – szólalt meg Rickman, s felemelte fejét. Tekintetét a nőre függesztette. – Úgy, hogy jött az a Rob Gilbert… És amíg ő lefoglalt engem, a fiú elrohant az erdő felé, és mikor eltakarítottam az útból Gilbertet, nyoma sem volt. Pedig olyan jól eljátszottunk a fiúval…

- Uram, legalább megölte az öreget?

- Hát persze… de tudja mi a vicces? Hogy a fiú belenézett a fejembe. Megmerészelte tenni… Az én fejembe…

- Ez felháborító! Ha engednéd, akkor megölném…

- NEM! Ő az én dolgom! – csattant fel Rickman.

- Bocsáss meg, uram! – szabadkozott a nő.

- Hamarosan vége lesz az egésznek…

 

 

 

                                                                           *           

 

 

 

- Adam megúszta a dolgot! Rob segített neki!

- Ez fantasztikus! Szerencsére Rob mindig jókor van jó helyen…

Diana és James Jones egymással szemben álltak.

- Hát igen…

- És Rickman még csak nem is sejti… - mondta James.

- Az közel sem biztos… - szólalt meg Diana, s némi bűntudat csengett a hangjában, hiszen a gonosz kezére adta a saját fiát. Súlyosan megsérült, majdnem meg is halt, az egyetlen fiuk, aki maradt, csak is miattuk. Éppen elég baja volt Adamnek anélkül, hogy még azt is kitálalják az ellenségnek, hogy hol van. Behunyta a szemét, s felidézte fia szavait: Nekem ti fontosak vagytok! És inkább egy, mint három... Ettől még jobban elszégyellte magát. Adam nem akarta, hogy a szüleinek baja essen, de ők, James és Diana, elárulták őt, és azt is kiszedték belőle, hogy mit csinált Nick, és azt is, hogy hogyan kell használni – amit letagadtak Rickman előtt: De nem mondta el azt, hogy hogyan kell használni. Hiába faggattam..., idézte fel saját magát Diana.

   James is hasonlóan érezte magát, mint Diana. A halálba küldte a saját fiát… hogy tehette ezt? Egy szörnyeteg…

- Szörnyetegek vagyunk! – jelentette ki Diana, s James a fejét rázogatta, de legbelül ugyanarra gondolt, mint a felesége: ők szörnyű emberek, az ellenség kezére adják saját, immár egyetlen gyereküket…

- Dehogy… - susogta James, s Diana megvető pillantással meredt férjére.

- Sosem fog megbocsájtani… majdnem megöltük. Bárcsak én lettem volna ott Adam helyett, és Rob nem lett volna ott…

- Miket beszélsz? – csendült James, fura hangja, mintha közben könnyeivel küzdött volna. – Te most azt mondtad, hogy szívesen megöletnéd magad. – mondta, miközben ugyanígy gondolta, csak nem felesége lenne a helyszínen, hanem ő maga, ahol megölik.

- Mért? Ha a fiunkat is szívesen tettük a halál kezére? – érvelt Diana, s elfúló hanggal hozzátette – Nincs igazam?

James nem szólalt meg. De, igazad van, most hogy jobban belegondol az egészbe, igaza van. Szép kis hasonlat… De ezt a két mondatot, nem mondta ki felesége előtt, csupán sajátmagának mondta a gondolatában. Végül pont gondolata ellentétjét mondta ki hangosan:

- Nem nincs igazad. Ez nagyon rossz hasonlat volt… - mondta, de megölte volna magát, azért amit hazudott. Arra célzott, hogy nem ő küldte a halál kezébe a fiát? Hirtelen dühös lett saját magára, s legszívesebben a halálba varázsolta volna saját magát a tetteiért.

- M-mi? – dadogta Diana, de nem mondott többet. A könnyei megnémították a nőt, s nme szólt egy szót sem. James kínosnak érezte e percet, s ezért még egy okot is szerzett magának, hogy kinyiffantsa magát. Bár… ha meghal, már nem tudja megmondani a feleségének, hogy: Bocs, csak kínos helyzet volt, meg ott volt az az ügy is, oszt inkább kinyiffantottam magamat.

A barna hajú, zöld szemű férfi inkább csak állt, némán, ugyanúgy, mint a felesége. A gömbre meredt, amivel értesítették Rickmant, Adam terveiről. S ott is marad. Több percig csak arra a pontra meredt, ahol a gömb van. Talán minden kiszállt a fejéből…

   Diana szeme is megakadt a gömbön. Újra elsírta magát, amikor már éppen kezdte abbahagyni. Még mindig emlékszik saját szavaira: Igen! Elmondta nekünk. – Igen, Adam sok mindent elmondott nekik, és milyen aljasul is szedték ki belőle… Gyűlölte magát. Sosem fog megbocsájtani neki Adam, sőt, saját maga sem.

- James! – szólt hirtelen Diana – El kell lopnunk Rickmantől Nick találmányát.

James meghökkent a hirtelen e hirtelen kijelentéstől.

- Megőrültél? – hápogott. – Aki valamit el akar lopni tőle, az halál fia lesz!

- Mint Adam, nem igaz? – mondta a nő, de James nem törődött a megjegyzéssel. Vagyis nem rítt le róla. De belül feleségének adott igazat.

- Figyelj, egy rossz mozdulat, egyetlen gyanús megmoccanás… - James nyelt egyet – bajt okoz…

- Tisztában vagyok a következményekkel! – világosította fel férjét Diana, majd folytatta – De Adam mennyit szenvedett már a dolog miatt. Ideje, hogy mi is csináljunk valami hasznosat!

James teljes mértékben egyet értett Dianával, de ezt nem mondta ki. Távol akarta tartani feleségét a veszélytől. Nem úgy, mint Adamet.

- De hát… - dadogta James. Kezdett kifogyni az ötletekből, hogy miként tartsa vissza feleségét.

- Nincs „de hát…”! – harsogta Diana, dühtől elvörösödött arccal.

James megadta magát. Hiábavaló volt tovább veszekednie a feleségével, úgyis mindig ő győz a vitákban. Például amikor azt vitatták, hogy Adam melyik iskolába járjon. Azt a vitát Diana nyerte meg. Vagy mikor azt vitatták, hogy járjon-e Adam olyan órákra, ahol mérgekkel és ellen mérgekkel foglalkoznak. James azt akarta, hogy Adam ne tanulja azt a tantárgyat, mert ismeri azt a tanárt, aki tanítja azt a tantárgyat, és hát éppenséggel nem voltak valami jóban. De ezt a vitát is Diana nyerte meg végül. Vagy amikor költöztek, és azon vitatkozott a házaspár, hogy melyik házba költözzenek: ezt a csatát is Diana nyerte meg, s azóta is ebben a házban élnek. Egy másik példa, mondjuk… amikor, arra a vitára kerül sor, hogy ki tanítsa Adamet varázsolni. Végül Diana nyerte meg a vitát. Szóval a szó szoros értelmében: minden vitát Diana nyert meg eddig.

- Ha meghalunk-e miatt, akkor én, megöllek téged… - mondta James, s egy aprónyi mosoly terült szét az arcán, de a mosolyt, Diana nem viszonozta.

- Hol van Adam egyáltalán? – fakadt ki később Diana.

- Honnan tudjam? – méltatlankodott a férfi.

- És hol van Rob? – kérdezett ismét egy „jót” a nő.

- De hisz honnan tudnám? – fakadt ki James.

- Hmm… és hol van Rickman? – erre már nem válaszolt James, mivel kezdte azt hinne, hogy felesége csak magába beszél, és őt észre sem veszi, mint óriás a hangyát.

- James! Ki kell tervelnünk, hogy hogyan szerezzük meg Rickmantől Nick találmányát! És meg kell tudnunk, hogy mi van Adammel és Robbal! – jelentette ki magabiztosan Diana, James pedig bólogatott.

- Akkor az lesz a legjobb, ha elkezdünk kitervelni valamit. De nem hiszem, hogy kettőnknek sikerül. Ki tudja hányan állnak Rickman oldalán? – James kezdett elbizonytalanodni, de hagyta, hogy a felesége hozza meg a döntést. Ha meghalnak, vagy valami történik, akkor az lesz a büntetés a tetteik miatt… Ha sikerül, akkor talán egy időre meg tudják állítani Rickmant. Bár, most is megakadt, mert nem tudta használni azt a tárgyat, de ha magát a tárgyat is ellopják, akkor több időt nyernek, és legyőzhetik Rickmant – igen, már háborúról van szó.

    Diana le akarta győzni Rickmant. És ő tenni is fog róla, hogy úgy legyen: haljon meg Rickman, mielőtt bekövetkezik, hogy az ő hatalma alá kerül a világ… Ha valaki Rickman ellen szegül – mégpedig ő nem fogja szolgálni Rickmant sokáig – azt meg fogja ölni, mint ahogy Adamet is megakarta, amiért nem segített neki. De ha eljön majd az az idő, amikor Rickman fog uralkodni – de inkább ne is legyen ilyen – akkor Diana összetrombitálja ismerőseiket, Adam osztálytársait és tanárait – a varázs iskolából - Rickman ellen…

   Mondjuk, azt éppenséggel nem tudta pontosan elképzelni, hogy ez mind hogyan fog történni, de tudta, hogy valami ilyesmi be fog következni.

   Elkezdtek terveket készíteni, de mindegyikben volt egy kis hiba. Végül egy jónak tűnő tervet beszéltek át éppen.

- Rickman meg akarja keresni majd Adamet, mivel úgy tudja, hogy csak ő tudja, hogy kell használni. – Most éppen Diana beszélt, hogy mi lesz az ő dolga. – Én felajánlom neki a segítségemet. De muszáj lesz, hogy meggyőzzem majd. Amikor Weithlanon leszünk – mert gondolom ott fognak majd vizsgálódni, hogy hová tűnt el Adam. Na, szóval, amikor Rickmannel Weithlanon leszünk, akkor szétválunk – azt mondom, majd hogy: „Mintha láttam volna ott valamit, de nem biztos. Azért megnézem.” Vagy valami ilyesmit. És… öö… hát, Rob… őt akartam megkeresni… de, de lehet, hogy Rickman… megölte.

- Na… öö… attól még felkeresem Rob házát. Bár nem hiszem, hogy ezek után csak úgy nyugodtan ülne otthon. Nem igaz… - csóválta a fejét Diana. – Ez a Rob-os dolog mindent elront.

- Egyáltalán minek akarsz beszélni Robbal? – bukott ki Jamesből.

- Ő lehet, hogy tudja, hová ment Adam. – válaszolt a nő.

- Nem hinném, Diana…

- Egy próbát megér.

- De Diana, nem a Nick találmányát akartad visszaszerezni? – vonta fel szemöldökét James.

Diana elgondolkodott.  De, igazából az volt a legfőbb tennivalója. És milyen furcsa: talán nem is esett szó arról a tárgyról, a tervezgetés alatt. Végül megszólalt:

- Majd az is meglesz! Tudod mit? Az a te dolgod lesz! – szögezte le Diana.

- Pontosabban?

- Mit nem értesz ezen? Amíg én elmegyek Rickmannel, addig te elhozod tőle a gömböt! Én ott tartom, amíg nem jelzel. És talán meg Robról és Adamről is többet megtudunk… - fejezte be szűkszavú tervét Diana.

- Nem gondolod, hogy ez kicsit veszélyes lesz? Mi van Rickman embereivel? – kérdezett James.

- Ez igaz… Ezt még ki kellesz találnunk!

- De gyorsan kéne, mert lehet, hogy Rickman és az emberi már Weithlandon vannak. És ki tudja? Lehet, hogy gyorsan végeznek! – szólt James.

   Diana se szó, se beszéd, elindult egy kisebb szekrény felé. Kihúzott egy fiókot, s kotorászni kezdett benne. James csak értetlenkedett. Hamarosan meg is találta Diana, amit keresett. Egy kis golyó volt, amiből két rövid és vékony kar állt ki.

- Ezek meg mik? – értetlenkedett tovább a férfi.

- Ennek a segítségével fogsz bejutni az épületbe! – mondta Diana, s visszapakolta a papírokat a fiókba, amiket kivett, hogy meg tudja kaparintani a fura valamit.

- És hogyan? Fejbe dobom vele az embereket?

- Nem. Ez nem labda! – a nő betolta a fiókot, s lesújtóan ránézett férjére, majd folytatta a magyarázatot. – Duda-gnóm! Ha meghúzod ezt – Diana a hosszabbik karra mutatott a golyón – és eldobod, akkor ordítani kezd, és közben füst is árad belőle!

- Te a szellőzőn át fogsz menni, és majd ledobod Lewis irodája előtt. Az van a legtávolabb Rickmanétől. – adta ki az utasítást Diana. – Menjünk.

- Várj!

- Mi van? – türelmetlenkedett Diana.

- Honnan fogom tudni, hová kell mennem? – kérdezte James.

- Tudni fogod! Hidd el! – legyintett Diana.

- És ha mégsem? – aggodalmaskodott a férfi. Még sosem járt Xavier Lewis szobájáéban, honnan tudhatná, hogy hol van? James most már félt. Az ellenséghez készült. Ki tudja hány ellenség lesz a helyszínen?

Lehet, hogy legalább száz

Vagy több száz.

James keze kissé remegett.

- Ne fog menni!

- De fog! Hidd már el.

James nyelt egyet.

- Miért vagy abban olyan biztos?

- Mostrare ubsest! – dörmögte el Diana.

- Igazad van. Kimutató varázslat. – szólt James. – De ha mégsem sikerül?

De Diana már nem foglalkozott férje nyafogásával, megfogta James kezét, majd semmivé foszlottak.

Mintha megnyílt volna alattuk a talaj.

És csak zuhantak, zuhantak.

Egyszer csak végül gyepbe ütközött a lábuk, s majdnem elestek. Olyan volt mintha egy csapóajtó nyílt volna alattuk, és zuhantak vagy ötven métert, s végül föld került a lábuk alá.

Mikor James kinyitotta a szemét, Diana már nem volt ott. Mit nme variál itt… - gondolta James.

Egy hatalmas épület állt előtte. Habozott majd elindult az ajtó felé. Egy nagy, vasajtó állt előtte, ami hirtelen szájat növesztett. James jól tudta mi fog következni.

- Ki maga? – kérdezte a vasajtó szája.

- James Rupert Jones. Billiem Elvis Rickman embere. – mondta rezgő hanggal James.

- Jelszó? – kérdezett ismét a vasajtó.

- Csodagömb! – mondta James, mire a vasajtó feltárult. A férfi megmarkolta a zsebében lapuló duda-gnómot, amit a felesége adott oda neki, mielőtt elindultak.

A lámpák világítottak. Egy hosszú folyosó tárult a szeme elé. Fekete volt a fala, a padlója, és a plafonja. Bal és jobb oldalt Ajtók sorakoztak, de azokon nem kilincs volt. Azok is úgy működtek, mint a bejárati ajtó. Szájat növesztenek, s kérdezgetnek. James kihúzott egy barna botot a zsebéből. Xavier Lewisre szobájára koncentrált, előreszegezte a botot, s elmondta a varázsigét: Mostrare ubsest! – hirtelen mintha tudta volna hová kell mennie. Elindult hát a fekete folyosón. A falon &

Oldal: Második fejezet
Egy izgalmas, és egyben humoros történet. Nem árt beleolvasni! - © 2008 - 2024 - egyizgalmastortenet.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat